Oldalletöltések száma: 9911231
2019. augusztus 24. szombat 02:57,
Bertalan napja van.

Amiben élünk

Abban az évben születtem, amikor Magyarország megkötötte a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződést a Szovjetunióval, létrehozták a Községi Élelmiszer-kereskedelmi Rt-t, a Közértet, és aláírták a brüsszeli szerződést, az Egyesült Királyság, Franciaország, Belgium, Hollandia és Luxemburg közötti megállapodást a gazdasági, szociális és kulturális együttműködésről, valamint a kollektív önvédelemről. Ma Európai Unió néven ismert a szövetség és mi is polgárai vagyunk. Még valameddig.
   Kortársaimmal együtt az éppen akkor kiteljesedő Rákosi-rendszer szülötteiként pöttöm gyerekkorunkat egy totalitárius diktatúrában éltük, bár magamból kiindulva mondhatom, erről mit sem tudtunk. S hogy a továbbiakban csak magamról beszéljek, elárulom, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit sem eufóriával éltem meg, hanem a józsefvárosi bérház szenes pincéjében megijedve a szovjet ágyuktól, amelyek egyikének találata félig lerombolta a házunkat. Nyolcévesen próbáltam megérteni mindazt, ami történik: az ÁVO-tól és a házról házra járó, ellenségeket kereső forradalmároktól rettegő férfiakat, a játszótéri padok közötti sírokat, a fáról lógó akasztókötelet.
   Gyerekként mit sem tudtam a forradalom utáni megtorlásról, a Kádári diktatúráról, ifjúként viszont már élvezhettem a többi szocialista ország és hazám közötti különbséget, a legvidámabb barakk szolgáltatásait, miközben én is szájtátva álltam a Körúton a közismert szálló előtt parkoló nyugat-német autócsoda látványa előtt. S persze én is ábrándoztam a majd másfél emberöltőnyi ideiglenes szovjet megszállás közepette a nyugati életről, a gazdagságról, na meg a szabadságról, amit a proletárdiktatúrában és szocializmusban felnőve jószerével értelmezni sem tudtam.
   Népi demokráciának nevezték évtizedekig a diktatúrát, amelyben, ha nem kerültem a munkát, nem pofáztam, nem szervezkedtem a regnáló hatalom és vezető ereje, a párt ellen, háromévente talán még nyugatra is kiengedtek, és természetesen (kötelezően) választhattam is. A Hazafias Népfront egyetlen jelöltjéből a nekem tetszőt.
   Kortársaimmal együtt már negyvenen túl jártunk, amikor nagy hirtelen ránk köszöntött a rendszerváltásnak nevezett valami. Akkor tényleg hittünk abban, hogy most majd nyugativá válunk, demokráciában, igazi piacgazdaságban élünk, és ha mást is akarunk olvasni, mint amit a párt- és kormánypropaganda hazugsággyára előállít, akkor megtehetjük, mert senkit sem büntetnek meg azért, amit gondol, vagy amit mond. Büszkén állíthatjuk hát, mi pár évig, ha bicegő, dadogó, ha rosszul is működő, de mégis valódi nyugati demokráciában éltünk. 
   De vajon gyermekeink, unokáink mire emlékeznek majd?

Gyilkos magány

Az állatvilág számtalan fajának egyedei élnek egyedül, legfeljebb csak a párzás idejére, percekre, órákra, vagy napokra köti össze életét a hím a nősténnyel. Az ember sok más fajjal ellentétben társas lény. Még akkor is, ha a fejlett országokban mind többen élnek egyedül.
   Egy friss kutatás eredménye szerint a magány öl. A megállapítás nem túlzás, mert mint kiderült, a társadalmi elszigeteltség 39 százalékkal növeli az agyvérzés, 50-el a korai halálozás esélyeit. Azok az idős emberek vannak leginkább veszélyben, akik egyedül élnek és korábban már volt szív- és érrendszeri megbetegedésük.
   Manapság két fő csoportját láthatjuk az egyedül élőknek. Az egyik a szinglik, vagyis a tartós kapcsolat nélkül élő, többnyire fiatal nők, ők tudatosan választják ezt az életformát és a felmérések szerint általában boldogabbak, mint a rossz, vagy közepesen jó kapcsolatban élő társaik. A létszámában jelentősebb csoportját az egyedülállóknak az idős emberek alkotják, azok, akik valamilyen ok, többnyire halálozás miatt elveszítették társukat és gyerekük, gyerekeik már önállóan, rosszabb esetben ráadásul még távol is élnek a szülőtől.
   Mindannyian ismerünk olyan korosabb hölgyeket, urakat, akik a környezetünkben laknak, de hétszámra alig mozdulnak ki a lakásukból. Egy idő után meg is feledkezünk róluk, észre sem vesszük a hiányukat, elfogadjuk, hogy az élet már csak ilyen. Pedig, mint a tudósok megállapították, a társadalmi elszigeteltség beszűkíti a tudatot, felerősíti a megbetegedési folyamatokat. Családban élve, ha van férjünk, feleségünk, vannak gyerekeink, napjaink zajosak, forgalmasak, olykor idegesítőek, vagy éppen izgalmasak. Jó, hogy örömeinket, gondjainkat meg tudjuk valakivel beszélni, ha fáj valamink, van, akinek el tudjuk mondani. Aki magányos mindezt nem teheti meg, csak őrlődik céltalanul a gondolatai között, és még el sem panaszolhatja mindazt, ami bántja, vagy ami fáj neki. Ebbe bele lehet pusztulni.
   Korábban egy amerikai szakember azt találta mondani, hogy a világháló korában már senkinek sem kell magányosnak lennie, hiszen elég bekapcsolni a számítógépet, belépni egy chatszobába, vagy felhívni másokat Viberen, Skype-on, Messengeren és máris lehet beszélgetni, embereket látni. Csakhogy éppen a mai hetvenen, nyolcvanon túli emberek azok, akiknek nemigen telik számítógépre, internetre, akik már nem képesek megszerezni a legalapvetőbb informatikai tudást sem. Nem azért mert buták, hanem mert idősen már nehezen tanul újat az ember.
   Azoknak, akiknek már pár száz métert megtenni is kínzó kaland, és senki sem nyitja rájuk az ajtót, marad a befelé fordulás, a múlt emlékeinek, ügyeinek, fájó történéseinek ezerszeri felidézése, a jelentől teljes elszakadás.
  És marad a várakozás az utolsó társra, a halálra.

Macskaegérjáték

Túl azon, hogy jelenleg több háború is zajlik a világban, egy újfajta hadviselésnek is résztvevői vagyunk. A fejlett informatikai tudással rendelkező országok a technológia és a gyanútlan internetes felhasználók segítségével kormányokat buktathatnak, nekik szimpatikus állami vezetőket választathatnak meg, álhírekkel befolyásolhatnak tömegeket és mi, a tömeg ezt még csak észre sem vesszük.
   A legújabb világméretű botrány a Facebook közreműködésével robbant ki. A történet lényege, hogy a brit Cambridge Analytica adatelemző cég, amely együttműködött az amerikai elnök választási csapatával, és a Brexit-kampány sikerében is kétes érdemeket szerzett, 50 millió amerikai szavazó Facebook-profilját gyűjtötte össze. A hatalmas adatbázist egy, a választási lehetőségeket előrejelző és befolyásoló program megalkotásához használták, létrehozva napjaink talán leghatékonyabb politikai kampányeszközét. S bár a közösségi portál két év késlekedéssel letiltotta az adatokhoz hozzáférését, az internet nem felejt, ami egyszer oda felkerült, az ott is marad, az összegyűjtött adatok másolatai továbbra is megtalálhatók a világhálón.
   Aki rendelkezik Facebook-profillal, vagyis regisztrált tagja a facebookos közösségnek és ilyen-olyan rendszerességgel használja is a közösségi portált, mostantól nem tudhatja, hogy visszaélnek-e az adataival, vagy sem. Persze ha csak arra gondolunk, hogy valakik naponta hívogatnak bennünket magántelefonunkon, nevünkön szólítanak, és vásárlási ajánlatokkal bombáznak, akkor erősen elgondolkodhatunk azon, vajon mennyire védettek személyes adataink.
   A Facebookon ma igen sok felhasználó osztja meg napi rendszerességgel élményeit, véleményét, üríti másokra dühét, lelki szennyét, teszi fel gyermeke, unokája képet, árulja el, hol tartózkodik. De miközben érzésre úgy kommunikálunk, mint egykor a falusi házak előtti kispadon tették elődeink, valahol, valakik figyelnek bennünket. Szokásainkat, beállítottságunkat, milyen híreket olvasunk, melyik párttal szimpatizálunk. Mindent, amiből pénzt, vagy politikai tőkét lehet kovácsolnia.
   Ennek lehet haszna is, hiszen ha olyan hírekkel, hirdetésekkel ostromolnak, amelyek megkönnyítik mindennapi életünket, tájékozódásunkat a mind bonyolultabb világunkban, akár segíthetnek is bennünket, de sajnos a hírek helyét a közösségi portálo(ko)n átvették a hamis hírek, a tolakodó hirdetések pedig gyorsan idegesítővé válnak.
   Most minden magára valamit is adó hírportál arról tájékoztat bennünket, hogy milyen beállításokat végezzünk el a Facebookon, hogy bennünket ne lehessen megvezetni, de a helyzet e téren teljességgel reménytelen.
   Egerek vagyunk egy világméretű macskaegérjátékban.

Egy szál virág

A férfiak jelentős része minden évben kisebb-nagyobb lelkesedéssel megünnepli a nőnapot, ahogy tette idén is, amelyet amúgy a többség egyfajta kommunista, vagy szocialista maradványnak sejt, pedig erről szó sincs. A nőnap eredetileg arra emlékeztet, hogy 1857-ben, New Yorkban negyvenezer textil- és konfekcióipari munkásnő lépett sztrájkba a béregyenlőségért és a munkaidő csökkentésért, vagyis a jogaikért. Viharos előzmények után 1911-től vált nemzetközivé és egy 1917-es oroszországi esemény miatt került március 8-ára az időpontja, hazánkban pedig 1914-től ünnepeljük e jeles napot, amely 1948-tól hosszú ideig jószerével kötelező is volt. Talán innen ered sokak hiedelme arról, hogy a nőnap egy kommunista maradvány az ünnepeink között.
   Ettől függetlenül már csak rutinból is idén sokan ugyanúgy megvették a rózsát, szegfűt, egy-egy csokor hóvirágot, mint máskor, besétáltak a munkahelyükre és annak rendje és módja szerint felköszöntötték a hölgyeket. Természetesen akadtak, akik otthon is megtartották a nőnapot. Vagy így, vagy úgy.
   Az idei nemzetközi nőnap alkalmából az Ipsos 27 országban csaknem húszezer embert kérdezett meg arról, mit gondolnak a nők helyzetéről a saját országukban és a világon. Az elsősorban a nőket érintő huszonegy lehetséges kérdés közül a 27 ország válaszadói egyértelműen a szexuális zaklatást és erőszakot tartották a legsúlyosabb gondnak. A tíz legkomolyabb fennálló baj között van a családon belüli erőszak, a nemek közti fizetéskülönbség, a munkahelyi diszkrimináció, a munka és gyermeknevelés közötti egyensúly hiánya és a meg nem fizetett munka mennyisége is.
   Igen megdöbbentő adat az Ipsos felméréséből, hogy hazánkban a 15 éven felüli nők 42 százalékát éri szexuális zaklatás élete során és minden ötödik házasságban élő nő szenvedett már el életében szexuális vagy fizikai bántalmazást férjétől. A magyarok kétharmada szerint fontos a férfiak és nők közti egyenlőség, de ne menjünk el amellett sem, hogy van 24 százaléknyi – feltehetően férfi – polgártársunk, aki elutasítja mindezt. Igaz, hogy a 21. századot írjuk, és a modern, fejlett világ egyik országában élünk, de azért szerintük jó, ha egy nő tudja a helyét.
   Arról, hogy amikor egy családi otthon ajtaja becsukódik, mi történik, többnyire csak a résztvevők, vagy a beavatott családtagok, barátok tudnak. Ami a családban történik, az a család belügye, ha pofonok csattannak el, ahhoz senkinek semmi köze. Talán e szemlélet miatt is van az, hogy a felmérés szerint a nőket érintő hátrányos megkülönböztetésről, szexuális zaklatásról a magyarok 43 százaléka soha nem beszél a családjával. Pedig nagyon is kellene minderről beszélnünk.
   Helyette minden év márciusában megvesszük azt a szál virágot.

Boldogságösszeg

Elárulom, most már nyugodt vagyok. Azt hittem, ennél több kell a boldogsághoz, de mint kiderült, már évi 95 ezer dollárból a világon szinte mindenhol boldogan és jól lehet élni. Nem olyan nagy összeg ám ez, a napi árfolyamtól függően 24 millió forint körül mozog, ez pedig kétmilliót jelent havonta. Adózás után persze.
   Azt minden bérből és fizetésből, vagy még abból sem élő ember tudja, hogy a nincs, vagy a kevés egyáltalán nem boldogít. De vajon boldogít-e a pénz, mármint a sok pénz? Az indianai Purdue University kutatói a Gallup World Poll segítségével 164 országból összesen 1,7 millió ember adatainak összesítésével keresték e nagyon fontos kérdésre a választ. A megkérdezettek a fentebb említett évenkénti átlagosan 95 ezer dollárban határozták meg azt az összeget, amelyből szerintük egy ember már jó életkilátásokkal, gondtalanul élhet. A válaszolók nagy megalkuvásokkal ennél alacsonyabbra, 60-75 ezer dollárra, vagyis 15-19 millió forint közé tették azt a pénzmennyiséget, amennyi, ha nem is nyújt hosszú távú biztonságot, legalább az érzelmi jóllétet biztosíthatja számukra.
   Természetesen számtalan tényező is befolyásolhatja a választ, mert akinek sok gyereke van, nyilván többre van szüksége, vagy ha drága országban, városban él, annak is, ezért a kutatók csak az egyedülállókat vizsgáltak. Ezek után derült ki, hogy Kelet-Ázsiában, Ausztráliában, Új-Zélandon, Nyugat- és Észak-Európában az érzelmi jólléthez szükséges éves összeg a megkérdezettek szerint átlagosan 12,5 millió forintnak megfelelő dollár, a Közel-Keleten felugrott ez 27,5-31 millió forintnyi összegre, míg Kelet-Európában és a Balkánon már kevesebb, mint 9 millió is elég a jóllét, vagyis a boldogság érzéséhez.
   Nézzünk szembe a tényekkel, ez már sokkal jobban közelít a magyar valósághoz, hiszen csupán mintegy 750 ezer adózás után forintot jelent, ami igencsak elérhetőnek tűnik. Például politikusként, felső vezetőként, de számtalan területen még akár alkalmazottként is, vagyis nem keresztülvihetetlen a boldogsághoz mifelénk is szükségesnek vélt összeg megszerzése. Nyilván nem a bérből és fizetésből élő milliók, vagy a kisnyugdíjasok sokasága számára, de a lehetőség már-már karnyújtásnyira van mindegyikünktől. Álmainkban biztosan.
   Ha pedig valaki az eddig leírtak ellenére a magyar közmondással érvelne, miszerint a pénz nem boldogít, helyesen teszi. Mint kiderült, a sok pénz egy bizonyos szint felett már megkeseríti az életet, mert a nagyon gazdagok folyamatosan másokhoz hasonlítgatják magukat, és ha rájönnek, hogy másnak többje van, az elcsüggeszti őket. Szegény gazdagok.
   A tanulság az, hogy a boldogság nem feltétlenül múlik a pénzen, de azért nem árt, ha bujkál belőle egy kevés a bankszámlánkon.

Haláltakarítás

Takarítás terén az emberek nagyon megosztottak. Elvégre miért pont e kényes témában ne lennének azok? Vannak, akik gyűlölik a takarítást, de kötelességtudóan teszik e téren a dolgukat, páran szeretnek takarítani és akadnak szép számmal, akiknek már a takarítás gondolata is felér egy fogfúrással.
   A lakástakarítás persze sokféle lehet, egy gyors rendrakástól, összesöpréstől csak ott ahol a papok táncolnak, egészen a karácsonyi, húsvéti, vagy éppen a festés utáni nagytakarításig. Aztán ott van még a számunkra mostanában begyűrűzött új takarítási módszer, a svéd Döstädning, amelyet magyarul leginkább haláltakarításnak lehet fordítani. Ez a takarítási, vagy inkább életviteli forma, köszönhetően Margareta Magnusson e témában írt könyvének, az elmúlt hónapokban szép karriert futott be a nagyvilágban. Arról, hogy tömegek kezdték volna követni, egyelőre szó sincs.
   A Döstädning a svéd halál és takarítás szavakból származik és lényege, hogy irányt mutat az ötven év felettieknek abban, milyen módon tudnak megszabadulni a szükségtelen holmijaiktól még a haláluk előtt. Nem mondom, furcsa ötlet, hogy egy ember élete teljében már a halálán elmélkedjen, bár akár beszélünk róla, akár nem, sokunkat foglalkoztat e téma.
   S, hogy miféle hasznos takarítás is a Döstädning? Kezdjük az alapokkal: ha rászánjuk magunkat a haláltakarításra, ahogy már említettem, első dolgunk legyen, hogy megszabadulunk a felesleges holmiktól. S, hogy miért is? Hát nem logikus? Cselekedetünkkel ugyanis a továbbiakban megkímélhetjük magunkat e tárgyak tisztántartásának nyűgétől.
   Ezzel egyidejűleg le kell szoknunk a korosztályunkra jellemző gyűjtögetésről. Ez természetesen már egyfajta elvonókúra, minden bizonnyal sokan el is bukunk közben, pedig nem nehéz ügy, csak meg kell állnunk, hogy ne vásároljunk és vigyünk haza szükségtelen holmikat.
   A Döstädning másik lényeges eleme, hogy teremtsünk egyszerűbb élethelyzeteket, könnyítsük meg örököseink dolgát. Bár – és ez nyilván csak az én véleményem – mit foglalkozzunk mi ezzel, majd megoldják örököseink a helyzetet. A számunkra oly fontos emlékek sokaságát jelentő tárgyak (értsd: kacatok) úgyis a szemétben végzik.
   A módszer szakértői javasolják, hogy a kidobásra ítélt tárgyainkat ajándékozzuk el. Igaz, többségében a számunkra sokat jelentő tárgyak másnak ócskaságnak tűnhetnek, de van ez fordítva is, egy nekünk szemétnek számító tárgy másnak meg kincset érhet, szóval ne vessük el ezt az ötletet sem.
   Bár folyamatosan a halált emlegettem, a Döstädning mégsem az elmúlásról szól, inkább eszköz ahhoz, hogy visszanézzünk az életünkre és mérlegeljük, mi az, amire már nincs szükségünk.
   És akkor rájövünk, hogy mindenünkhöz ragaszkodunk.

Utált óra

„A diákok utálják a tornaórákat, folyamatosak a megaláztatások és teljesíthetetlenek a követelmények.”
   Mindezt egy tényfeltáró újságcikkben olvastam a minap, és mint egykori óraadó testnevelő tanár sok rosszat tapasztaltam én is e téren, pedig tapasztalataimat még egy messze liberálisabb oktatási rendszerben szereztem. A poroszos tananyag már akkor is közutálatot váltott ki a diákjaimból.
   Az elmúlt napok világraszóló sporthíre, hogy a magyar rövidpályás gyorskorcsolyázók a phjongcshangi téli olimpián megszerezték az ország első téli olimpiai aranyát. E fantasztikus sportsiker fényében érdemes elgondolkodni azon, hogy azok a fiatalok, akik bizonyára lelkesednek korcsolyázóink diadaláért, vajon miért utálják a testnevelési órákat.
   Pedig heti öt alkalommal is kivehetik részüket a jóból, mert jó ez, hiszen a fiatal korhoz hozzátartozik, vagyis tartozna a mozgás igénye. Egy kívülálló sportszerető ember tehát úgy vélhetné, hogy a diákok igazán boldogok lehetnek, hiszen naponta legalább egy órára kiszabadulnak az osztályteremből, kedvükre kimozoghatják magukat a tornateremben, vagy az iskola sportpályáján. A valóság ettől merőben eltér.
  A testnevelő tanárt köti a kerettanterv által előírt tananyag, pedig lehet, hogy szíve szerint csak játszatná a diákjait. Ezt ugyanis általában lelkesen teszik a fiatalok, bár ilyenkor is vannak fanyalgók, akik inkább felmentetik magukat, vagy csak tessék-lássék módon vesznek részt a játékban. Rájuk felnőtt korukban sem számíthatnak a sportszergyártók, sokkal inkább az orvosok.
   Nem árt feltenni a kérdést, hogy vajon mi is a taszító a fiatalok számára a testnevelési órákban? Nos, az utált bemelegítő futás, a gimnasztika, amelyet évről évre unos-untalan ismételgetnek, a bordásfal- és szergyakorlatok, a kötélmászás, a nem kedvelt labdajáték kötelező gyakoroltatása valóban kedvét szegheti a diáknak, holott a cél az lenne, hogy a fiatalok megszeressék, élvezzék a mozgást, várják, hogy végre kiszabaduljanak a fejtágító órákról és ne csak agyukat, de testüket is fejlesszék.
   Ha évtizedeket visszaugorva diákként a matekóra után le kellene vágtatnom az oroszlánszagú öltözőbe, hogy percek alatt lerángassam magamról a téli gönceimet és sportdresszbe öltözzek, már maga a gondolat is riasztana. Nem kevésbé az, amikor óra után átizzadt testemre visszarángatom utcai ruháimat, hogy mielőbb a következő órán ülhessek. Még ha szüleim arra is neveltek, nincs idő – többnyire lehetősége sem – a zuhanyozásra, pedig a test edzéséhez a higiénia szétválaszthatatlanul hozzátartozik.
   Egykori edzőként, óraadó testnevelő tanárként, a sport örök szerelmeseként szívfájdítónak tartom, ahogy generációk sora gyűlöli meg a sportot a testnevelési órákon keresztül.
   Erre pedig száz olimpiai bajnoki cím sem jelent gyógyírt.

Lefutott verseny

Szeretek olyan rádióadásokat hallgatni, amelyekben beszélnek hozzám, érdekességeket mondanak a világról és tisztességesen tájékoztatnak. Cseppet sem ragaszkodom a politikai témákhoz, ahhoz meg végképp nem, hogy politikusok magyarázzák nekem, mit miért mondtak, tettek, vagy éppen szakmányban szajkózzák a pártjuk által előírt népbutító badarságokat, hazugságokat.
   Zenélő adót ezerszám találok még az ősöreg zsebrádiómmal is, de a beszélő rádiók száma igen behatárolt. Olyant, amelyik egész nap csak beszélő műsorokat ad, alig párat tudok felsorolni. S miután nem érdekel a kormányzati propaganda, ahogy egyetlen felekezet hitélete sem, választásom arra a rádióra esett, amelyet a kormány nagy igyekezettel próbált elhallgattatni. Munka közben, vagy autóban rendszeresen hallgatom is őket.
   E rádió közismert délutáni betelefonálós műsorában hónapok óta fő téma, hogy hogyan nyerhetne választást a demokratikus ellenzék a regnáló hatalom ellenében. Rossz hírem van mindazoknak, akik még részt vesznek az ilyen hiábavaló elmélkedésekben, vagy éppen igényük lenne egy kormányváltásra: sehogy. Eleve nem azon kellene rágódniuk a végtelenül megosztott, egymással hadakozó, ötlettelen, tömegek által elfogadott markáns vezető nélküli pártok szimpatizánsainak, hogy hogyan lehetne a köztársaságot lebontó, antidemokratikus, unióellenes, hazánkat ismét orosz befolyás alá irányító egyszemélyi országvezetőt leváltani és mérhetetlenül korrupt, pökhendi rendszerét megreformálni, mert az esélytelen. Az viszont még elérhető lenne, hogy e társaság ne szerezzen újabb kétharmados győzelmet, Bár ehhez nekik az általuk ügyesen kialakított választási rendszernek köszönhetően a hithű szavazóik voksa is elég.
   A hatalmon lévők esélyét erősíti, hogy míg egy kormánypárti képviselőjelölt, aki a kampányban mindenféle propagandaeszközt igénybe vehet, amelynek csak töredékéhez jutnak ellenfelei, sok-sok fejlesztési pénzt ígérhet választókerületében, hiszen mögötte áll a közpénzeket elosztó hatalom, addig ellenfelei legfeljebb csak tisztességgel, és elszámoltatással kecsegtethetnek győzelmük esetére, hiszen még programjuk sincs. Igaz az állampártnak sincs, de nekik vélhetőleg most is elég annyi: folytatjuk. Ezzel pedig meg is üzenik, hogy barátaik tovább gazdagodhatnak, szimpatizánsaik sok verbális üveggyöngyöt kapnak, míg ellenfeleik fenékig üríthetik a kudarccal teli poharat.
   Ma nincs esélye a kormányváltásnak, sőt, ha a korlátlan hatalmú egyszemélyi vezető egészsége stabil marad, akár két évtizedig sem lesz változás. Ráadásul úgy gondolom, hogy a jelenlegi hatalom alkotta törvényekben elrejtett csapdák miatt ez az ország más által most nem is vezethető. Ezt persze az ellenzék is tudja.
   Lefutott ez a verseny már.

Csak per ne legyen!

„Drámai heteket él át az ügyvédség. Aligha segít most azzal bárki, ha azzal leckézteti az ügyvédeket, hogy mire, mennyi idejük volt vagy lett volna felkészülni. Ez egyszerre akkor is túl sok.”
   Így kezdődik az a hírlevél, amelyet az egyik nagy területi ügyvédi kamara küldött tagjainak. Az előzményekhez tartozik, hogy a parlament új Polgári Perrendtartást (Pp.) léptetett életbe, amely komoly káoszt okozott az évtizedek óta jól és átláthatóan működő rendszerben. Tapasztalt ügyvédek, akik régóta vannak a pályán és heteken keresztül előadások sorát hallgatták végig az új rendszerről, egymást hívogatják, hogy hátha van a szaktársuknak elképzelése egy-egy alig értelmezhető szabály, vagy végrehajthatatlannak tűnő helyzet megoldására. Ahogy az egyik előadó mondta beszédében a Magyar Ügyvédi Kamara által rendezett tavalyi ügyvédnap alkalmából, az új Pp.-ben aknák tömegét helyezték el a jogalkotók.
   S, hogy miért is érdekelheti mindez a joggal nem foglalkozó embert? Nos, egyrészt jogi ügye bárkinek bármikor támadhat, másrészt egész életünket a jog irányítja, tartja mederben. S ha a jog nem egyértelmű, nehézkes és nem ad megfelelő védelmet, jogorvoslati lehetőséget az amúgy sokszor védtelen polgárnak, akkor bizony nagyon nagy a baj. Tehát ezért sem mindegy, hogy milyen a jogrendünk, legyen akár tyúkperünk a szomszédunkkal, vagy vagyoni helyzetünket megrendítő vitánk egy nagy vállalkozással.
   Nyilvánvalóan minden kezdet nehéz, ezért nem ártott volna hiánypótlási lehetőséggel átmeneti időszakot alkalmazni, amely alatt a bíróságok nem utasítanák el azonnal formai, vagy tartalmi hibák miatt az új rendszert még csak tanuló ügyvédek beadványait – ahogy teszik most –, pluszmunkát és kiadásokat okozva ezzel az ügyvédeknek, ügyfeleiknek. De látjuk, hogy ez a mai jogalkotóknak nem szokásuk, jó példa erre az ugyanilyen hebehurgya módon bevezetett EESZT, a töméntelen uniós pénzen kifejlesztett, leginkább az e-receptről közismert Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér, amelyet már hónapok óta alkalmazniuk kellene az orvosoknak, egészségügyi intézményeknek, de a rendszer nehézkessége, időt rabló volta, bonyolultsága miatt ilyenre igen kevés helyen van példa.
   Tudom, hogy a jog nem könnyű téma, ráadásul azt, aki a cikk olvasásában idáig eljutott, még a Pp. igen leegyszerűsített lényegével is elrettentem. A perrendtartás megalkotóinak fő szándéka ugyanis az volt, hogy minél kevesebb legyen a tárgyalás és a peres ügyek már a beadványok alapján elbírálhatók legyenek. Vagyis, ha egy vitás ügyben időközben új szempontok, tanúk, bizonyítékok kerülnek elő, azt már a periratok befogadását követően nem vehetik figyelembe a bírók, csak ha esetleg mégis tárgyalás lesz a dologból.
   Legyünk optimisták, egyetlen rendszer sem megváltoztathatatlan.

Szakszerviz

A minap egy csúnya história nyomán arról írtam, hogy mennyire kiszolgáltatottak vagyunk, ha mások szakértelmére szorulunk. A történet lényege, hogy egy család a megszokott éves sítúrája helyett inkább egy prémiumkategóriás tévét vett potom 350 ezer forintért, amely másfél hónappal a kétéves garancia lejárta után meghibásodott. A neves koreai gyártóóriás hazai szakszervizének nyilvánvalóan szakértő szerelője megvizsgálta a készüléket, megállapította, hogy a tévé képernyőjének LED háttérvilágítása romlott el, majd közölte, hogy a televízió csak képernyőcserével javítható és mindez 270 000 forintba kerül majd a családnak. A másik lehetőség – mondta a szakma kiváló mestere –, hogy kidobják a tévét és vesznek egy újat.
   A készülék hetekig állt sötét képernyővel a megszokott helyén, mert a családnak éppen nem akadt kidobni való újabb közel háromszázezer forintja. A családfőt, aki már aludni sem tudott az őket ért kár miatt, nem hagyta nyugodni a dolog, fejest ugrott a mindent tudó internetes világba és addig kutakodott, amíg talált egy tévészerelő műhelyt, amely ilyen hibák javítását is vállalta. E-mailt írt a szakembereknek, akik szinte azonnal válaszoltak és közölték, 30-40 ezer között lesz a javítás, vigyék be hozzájuk a készüléket.
   A fővárosi lakótelepi ház ősöreg készülékekkel zsúfolt parányi helyiségeiben tevékenykedő műszerészek már a beszállítást követő napon jelentkeztek is a meglepő hírrel, miszerint szó sincs a ledek kiégéséről, csak az azokat meghajtó részegység hibásodott meg és 28 ezerért javítható. E történet tehát happy enddel ért véget, ugyanis mindössze két munkanap után a mesterek maguk szállították vissza a tévét, beállították a helyére, szakszerű tanácsokat adtak arra, hogyan működtessék a készüléket a háziak a továbbiakban annak érdekében, hogy hosszabb élettartamú legyen, majd megköszönték, hogy a család őket választotta és távoztak.
   A szakszerviz döbbenetes eljárását akár egyedinek is nevezhetnénk, bár közel sem az, mert a családfő, mielőtt megtalálta volna a valóban szakértő szakembereket, a szakszerviz után egy másik szervizhez is fordult segítségért, akik a hibajelenség elmondása alapján, látatlanban, ugyancsak képernyőcserével találták javíthatónak a meghibásodást és szintén hatalmas összeget határoztak meg a javításért. Igaz ők azért még rendesek voltak, mert felajánlották, átveszik a hibás készüléket és akár 10 ezer forintot is adnak érte.
   Vélhetően sokaknak akad hasonlóan megrázó története, de az ügyek ilyen – mind ritkább – becsületes megoldása után a kiszolgáltatott emberekben felébredhet a már teljesen eltemetett remény, mégiscsak van még tisztesség és szakértelem a világban.
   Csak oly nehéz megtalálni.