Oldalletöltések száma: 9911311
2019. augusztus 24. szombat 03:07,
Bertalan napja van.

Erős emberek

Az emberek többsége hajlamos saját sorsát, életét nehéznek tartani, panaszkodnak is, ha erre alkalmuk adódik és nyilván sokszor igazuk is van. Mert ki az, akinek ne lettek volna már anyagi, munkahelyi, magánéletbeli nehézségei, vagy éppen ne lennének kellemetlen, fájó nyavalyái? Tudjuk, persze hogy tudjuk, a világ tele van nyomorgó, gyógyíthatatlan beteg, tragédiák sorát elszenvedett emberrel, mégis mindenkinek leginkább a maga baja fáj.
   Napi gyaloglásaimhoz a telefonomra letöltött hangoskönyvek egyikében a minap egy olyan író művével találkoztam, aki portrékötete készítése előtt már több mint tíz esztendeje elvesztette látását. A szerző olyan embereket szólaltatott meg, írt róluk portrékat, akik valamilyen fogyatékkal kényszerülnek élni, de sorsuknak nem adták meg magukat, hanem sportolni kezdtek és a sportban kiteljesedtek, komoly sikereket értek el.
   A jól látó, halló, mindegyik végtagjukat mozgatni képes emberek fel sem tudják fogni, hogy miféle akadályokat kell leküzdenie akár csak egy pohár víz eléréséhez is egy érzékszervi, mozgásszervi, vagy mentális problémákkal küszködő embertársunknak, vagy milyen az élete a szervátültetetteknek. E könyvben azok az emberek beszélnek helyzetükről, mindennapjaikról, akiknek sokszor megalázás, lenézés, bántás, kiközösítés a sorsuk és sűrűn tapasztalják az érzéketlenséget másságuk okán.
  Miközben sétálok a csendes utcákon, hallgatom azokat az emberi tragédiákat, amelyek bármelyikünkkel megtörténhetnek. A nagyreményű diák esetét, aki fel akart ugrani a már mozgó vonatra, de álmait egyik lábával együtt a vonatkerekek gyűrték maguk alá, a teljesen ép és tehetséges ifjú hölgy történetét, aki egyszer csak kezdett megvakulni, a süketen született és emiatt ezer veszéllyel, közömbösséggel találkozó, de lélekben az átlagnál erősebb asszony hallóknak felfoghatatlan sorsát, a vesetranszplantációra váró, kétnaponta sok órát dialízissel töltő, életét már-már feladó férfi, a máj-, vagy szívátültetésen átesett emberek újrakezdését, a karok nélkül született fiú alig elképzelhető életét és még sok hasonlóan balszerencsés embertársunk küzdelmét, akik felvették a kesztyűt az élet kihívásaival, végzetükkel szemben.
   Eleinte olyan lehangolónak éreztem e portrékat, hogy nem is akartam végighallgatni a sok bajt, kínlódást, küzdelmet, de oly erőt, optimizmust sugároznak a történetek, hogy folytattam. Jó lenne, ha ismernék ezeket a körülményeket azok is, akik ha fel nem is lökik, de közönyösen elmennek egy vak, mozgásában korlátozott, nehezen beszélő, vagy súlyosan beteg ember mellett és segítség helyett inkább elfordítják a fejüket.
   Mert legközelebb a sors egy számukra nem túl szép napon talán éppen rájuk haragszik majd meg.